Legyen ez itt példázat minden fafejűnek és legyen ez mondjuk egy bohózat, mert hiszen az egész élet egy vicc, bár a végén a poén kissé már szakállas.
Történt egyszer, hogy hősünk úgy határozott, ha bele döglik is nyaralni fog és történt, hogy majdnem sikerült neki mindkettő.
Előkép: a főhős néhány hete kínlódik valami meghatározhatatlan lábnyűggel és nem érti hová nem kellene mennie.
Kezdjük talán a nyaralással, legyen a helyszín a napfényes Itália, a Toszkán dombok, a tengerpart no meg az örök város. Mit is lehet erről írni? Toszkána szép lenne ha nem lakna ott az a sok Olasz, a tenger is szépen hullámzik és csak az az egy baj van vele, hogy sós. Róma meleg és zsúfolt, ötletszerűen teleszórva műalkotásnak nevezett régiségekkel meg egy csomó Olasszal. A Vatikán, közepén azzal a bazi nagy kupolás vityillóval, grandiózus, bár kissé unalmas. Az emberek viszont, no igen, ők és a nyomaik nagyon érdekesek. A remegő kezű japán bácsika és az ő földhöz vágott minikamerája, a tiltó-tábla mely nem engedi be a szép fenekű külföldit mert nem eléggé hosszú a nadrágja, az emberekkel teli ‘szentély’ azzal a 20-30 ‘hívővel’ ott elöl, a kilátónak használt kupola. És a búcsúfény, ami azért megérte a misét.
Mivel ezt itt egy vizuális műfaj, hát legyenek képek is hogy örüljetek 🙂
Ez itt a Villa Borghese, ami egy tuti hely és megnyugtatja a lelket
Oda kellene eltalálni ha már itt járok
Sic transit gloria mundi
Világos-fekvésű alig használt szakrális hely kiadó
Nos, ennyit erről…..
A főhős kezdi érezni, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Így azután lóra pattan és a szokott makacs módján hazavezeti a paripákat. Azaz hogy haza vezetné, ha meg nem állítaná egy véletlen, hogy megismerhesse a magyar egészségügy Szent-György kórházát, annak mindenféle sürgősségi osztályát és kedélyesen megbeszélhesse a mélyvénás trombózis mellékhatásait és ismét elgondolkozhasson azon, hogy van-e élet a halál után? Van-e öröm benne? És ha igen kinek a képébe kell vágni? (copyright A. E. Bizottság)
Azután úgy dönt, hogy ad még egy esélyt, és megpróbálkozik a mélyvénás trombózis (mint utóbb kiderül) házilagos kezelésével. Néhány napi heverészést követően mégis arra a megállapításra jut, hogy talán mégis célszerű meglátogatnia kedvenc sebészorvosát, hátha megint olyan jókat beszélgetnek majd mint előzőleg. A beszélgetés rövid, bár velős és a fenti diagnózist eredményezi. Kedélyes csevely a tüdőembóliáról és társairól, majd, hogy ne legyen annyira unalmas az élet, hősünk úgy dönt kipróbálja a magyar egészségügy egy másik műintézményét a jobb ellátás reményében. Jobb ellátás nincs, van helyette vadászat a gonosz trombocitákra, öt napi ágybanfekvés és az érbetegségek mellékhatásainak tanulmányozása a betegtársakon.
Ettől hígul a sűrű vér és pusztul a gonosz trombocita
A kórházlakó hű társa és gyámolítója