Kedveseim, irásaitokról egy történet jutott eszembe…
Namaszte:
Zsuzsi
**************
(((Ezt írtátok:
X Y írta:
>>> Laca,
>>> „egyre nem jobban érzem magam ebben a világban….” (nem te vagy az
>>> egyetlen aki ezt érzi).
>> Valahogy meg kell oldani, valamiért Te is itt vagy, és ha már nem
>> kellesz úgyis elmész. Ha a melónak vége elengednek:)))
>> aloha
>> KrisZ
>Ja ja. Valahogy így vagyok. Viszonylagos deru”vel teszem amit tenni
>jónak látok. Néha leugatok embereket néha meg játszom a szokásos
>jófiút… nem tudom hová vezet, de lehet nem is kell vezessen sehová 🙂
>az életnek nincs célja, csak értelme, és az értelme maga az élet 🙂 ez
>egy mai gondolatom… megnyugtató
>L:)))
****************
A teáscsésze
Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek
valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat,
különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép
csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– „Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze,
legnagyobb meglepetésére megszólalt:
– „Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt ido, amikor vörös voltam és
agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt
újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:
– ‘Hagyj békén!’ – de O csak mosolygott, és így szólt:
– ‘Még nem.’
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam,
forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– ‘Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és
azt mondta:
– ‘Még nem.’
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam,
miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester
arcát az üvegen át, és leolvashattamtam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– ‘Még nem.’
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hulni kezdtem.
– ‘Mostmár jobb.’ – gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tole.
– ‘Hagyd abba! Hagyd abba!’ – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– ‘Még nem.’
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint eloször.
Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent
megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt
mondja:
– ‘Még nem vehetlek ki.’
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam,
mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával késobb elém állított egy tükröt és azt mondta:
– ‘Nézd meg magad.’
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– ‘Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyöru ! Gyönyöru vagyok!’
– ‘Szeretném, ha emlékeznél arra’ – mondta – ‘tudom, fájt, amikor gyúrtalak,
gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a
korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom,
hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért
teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a
szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor
sosem erosödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra
vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég eros.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a
munkához.
*
* *
Ez az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében vagyunk,
üvöltve, sikoltozva: ‘Engedj ki!’. Néhányan épp színesedünk, és ez
kellemetlen, majd megorít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol
vagyunk. Csak azt kérdezzük: ‘Mi történik velem? Minden olyan zavaros’, és a
Mester csak néz, és azt mondja: ‘Még nem vagy kész, még nem.’. De mi Látjuk
Ot, és bízunk Benne.