Történt, hogy soha sem tartottam valami nagyra az életet, cinizmusom sokszor még engem is megdöbbentett.Volt sok depis időszakom is természetesen és minden ami ezzel jár.Azután eljött ez év tavasza és lehetőségem volt megtapasztalni, hogy tényleg milyen is az szenvedni.Az egész sztori még március elején kezdődött amikor két éjszakát kapartam a falat a fájdalomtól,érdekes érzés az amikor valami annyira fáj, hogy tényleg inkább meghalnál csak legyen vége.
Azután jött a mentős néni aki belém diktált kb egy mentőnyi fájdalom csillapítót és görcsoldót amitől jól elszálltam, úgyhogy rezignált nyugalommal vettem tudomásul a kórházi tortúrát ahol először vesekőre gyanakodtak, majd közölték, hogy bár nem igazán tudják mi lelt, de ha lehet inkább körülnéznének odabent.Érdekes volt elaludni és belesüppedni az öntudatlanságba, de szerencsére ez nem volt kellemetlen.Azután felébredtem és meglepődve tapasztaltam, hogy nem fáj semmi viszont a kelleténél kissé több cső lóg ki belőlem :)Ezek közül talán a legkellemetlenebb az orromból kilógó gyomorszonda volt..No persze kissé még le voltam szedálva, úgyhogy csak homályosan emlékszem a körülöttem álló kissé szürke árnyalatú arcára illetve a dokira aki mondta, hogy kissé ki kellett porszívózni odabent mert a vakbelem úgy határozott, hogy a benne lévő tartalom jobb helyen lenne a hasüregemben.A következő három nap több szempontból is érdekes volt.Egyrészről nagyon jó lett volna inni mert bár töltötték belém a vizet, de úgy éreztem -főleg a végén-,hogy ha nem ihatok most helyben feldobom… Aztán amikor eljött a negyedik nap és kikerült az orromból a cső, nos erről nem lehet beszélni, ez tényleg olyan, hogy csak aki átélte az tudja milyen.Az a pohár víz ott… de erre tényleg nincsenek szavak. Ezután már viszonylagos nyugalomban teltek a napok és végre volt időm hálát adni, szóban és tettben egyaránt. Igen mély szeretet energiák emeltek és forgattak és szerintem odabent sokan azért néztek rám olyan furcsán, mert kissé nehéz elfogadni, hogy valaki ennyire jól érzi magát amikor napi rendszerességgel turkálnak a sebeiben :)Nagyon jó volt élni és érezni azt, hogy nem fáj semmi, főleg ilyen kevéssel a falkaparászós időszak után.Jó volt érezni azt, hogy az orvosok és az ápolók az áldatlan körülmények ellenére -János-kórház, kora-középkor- mennyire lelkiismeretesek és mennyire értünk vannak ott és nem azért a rengeteg pénzért amit keresnek.Azután persze a második héten hálátlanná váltam és csak arra tudtam gondolni, hogy mikor mehetek már haza.Az eufórikus hangulatom megmaradt, lehet kicsit azért is mert jött a tavasz :)Azután nem olyan régen -mint annak idején az emlékeztető oltás-, kaptam egy újabb adag fájdalmat, de ez már valóban az egyik megvadult vesekövem volt. Úgy látszik kell még néhány löket mielőtt teljesen leszokom a depiről 🙂 Mindanzonáltal szerintem ez sokkal jobb gyógymód mint ami mai napság elterjedt és kis fehér meg egyéb színű gyógyszerekben testesül meg.Ide kapcsolódik az is, hogy az utóbbi időben gyakran vagyok kicsit olyan mint egy betépett kábszeres. Régebben gyakran előfordult, hogy azért mentem az emberek közé mert az egyedüllét annyira elviselhetetlen volt, most az egyedülléttel nincs semmi bajom, és azért megyek az emberek közé mert a bennem lévő szeretet néha annyira túlcsordul, hogy muszáj kicsit átadnom belőle, hogy létezni tudjak.Most a társaság cinikusabb fele biztosan hülyének néz és magam számára is kissé csöpögős és szokatlan ez a dolog, de ez van.Már csak abban tudok bízni, hogy ez nem egy átmeneti állapot és sikerül így maradnom :)Röviden ennyi az élet-közeli élmény, az egyetlen baj vele az, hogy ha most meg kellene halni egy csomó minden nagyon hiányozna 🙂