http://www.exit.hu/interju/interju_gyujto/interju_vegoldal/5432
Személye és gondolatai nemcsak a szakmát, de azokat is megosztja, akik olvasták A tudatállapotok szivárványa című könyvét, látták a Van-e élet a halál előtt című filmet, és ellátogatnak azokra az előadásokra, melyeket hazánkban tart. Most is ennek kapcsán beszélgettünk vele.
Matematika diplomával a kezedben hogyan lettél pszichoterapeuta?
1956-ban mentem el Budapestről, 16 évesen, és Torontóban kezdtem el angolul tanulni. Mindenki meg volt döbbenve, hogy bár nem tudok angolul, mindig száz százalékosan sikerülnek a matematika dolgozataim. Minél jobban megtanultam azonban angolul, annál több minden érdekelt.
A pszichológiába úgy csöppentem bele, hogy szükségem volt rá. Miután két házasságom felbomlott három és fél év után, nagyon feldúlt lettem, és kerestem egy pszichoanalitikust Torontóban, akihez kilenc hónapig jártam, ötször egy héten, tehát igen intenzíven. Ő megkérdezte tőlem, vajon tudom-e, hogy én magam bontottam fel a házasságaimat, és nemcsak megtörténtek velem ezek a dolgok. Ezt azért tartottam érdekes ötletnek, mert azt hittem, hogy mindig a nők hagytak el engem. Az, hogy három és fél évig tartott mindkét házasságom, összefüggött a személyes élettörténetemmel. Három és fél éves koromban anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatba, nagyanyámat a gettóba, engem pedig egy fiatal katolikus nő bújtatott el az életét kockáztatva. Ötéves koromig vele éltem. Az igazi trauma abból keletkezett, hogy minden kapcsolatom drasztikusan megszakadt, amikor három és fél éves lettem. Nyilván elhatároztam mélyen a tudatom alatt, hogy ez velem soha többet nem fog megtörténni, és megtanultam, hogy a kapcsolatok nem tartanak tovább három és fél évnél, és elintéztem, hogy ez valóság legyen. A terápia végén úgy gondoltam, hogy a pasas elég hülye volt, de arra jó volt, hogy rádöbbenjek, én jobban tudnám csinálni, mint ő.
Azt mondtad valahol, hogy az emberek legtöbb fájdalma és sérülése családi titkokból származik. Ilyen veszélyesek lennének a titkok?
Abban a pillanatban, amikor titok van a családban, az, aki a titkot tartja, el van szigetelve a többiektől. Mondjuk, ha egy kislányt az apja szexuálisan zaklat, és arról nem szabad beszélni, abban a pillanatban a kislány árva lesz. Az apja már nem az apja, mert az apjának nem kell mint gyerek, csak mint szerető, és az anyját is elveszíti, mert nem mer odamenni hozzá, és elmondani az igazat. Ez az az eset, amikor nincs szó az élményre, csak érzelem van. A megnevezhetetlen érzelmeket rendkívül nehéz elviselni.
A jó analitikusnak az a feladata, hogy a trauma kimondásra kerüljön? Tudnia kell emlékeztetni?
Ez nem az analitikus feladata, hanem a betegé. A terápia nem olyan, mint az orvostudomány. A jó pszichoterapeuta meghatározásához Ferenczi Sándort (1873-1933, a szerk.) idézném, aki azt mondta: ha valaki jó terapeuta akar lenni, annak legyen sok ideje, és ne legyen semmi ambíciója. A terapeutának ártalmatlannak kell lennie. A páciensnek azt kell éreznie, hogy ő soha nem fog ártani neki, semmit nem tesz ellene, és nem szégyeníti meg. Egy terapeutának nem szabad még arra sem vágynia, hogy a páciens meggyógyuljon, ez a beteg vágya kell, hogy legyen. Ez az ártalmatlanság azonban olyan biztonságérzetet ad a páciensnek, hogy elkezdhet emlékezni, és olyan szavakat is ki tud majd mondani, amelyek előtte kimondhatatlanok voltak. A terapeuta „karban tartja” a beteget, és abban a pillanatban, amikor a páciens megbízik benne, egy másik emberben, meg tudja gyászolni és el tudja siratni azokat a dolgokat, amik megtörténtek vele.
Ideális és valós én. Értetlenségedet fejezted ki, hogy vajon az emberek miért inkább az előbbinek szeretnének megfelelni, semmint az utóbbinak?
Hemingway a legnyilvánvalóbb példa erre. Megkapta a Nobel-díjat, híres volt, remekül tudott írni, de az ő ideális énje olyan követelőző volt, hogy amikor összehasonlította valós önmagát az ideálissal, soha nem volt elégedett. Ez annyira lehangolta, hogy puskát vett a szájába, és szétlőtte a fejét. Lerombolta, megölte magát. Rettenetesen nagy hiba volt, mert az ideákat kellett volna megölnie, nem magát!
De miért olyan nehéz átlátni és meghozni ezt a döntést?
Azért, mert az ember nincs egyedül. Még mindig ott van mögötte az anyja, az apja, akik elvártak tőle dolgokat, amikor nem lett volna szabad, hogy elvárjanak bármit is. Aki valóban én vagyok, az hús, vér és csont – én élek. Az ideális csak az, ami gondolatokból van összetákolva. Ha a felnőtt elvár valamit, amit a gyerek még nem csinál, az a felnőtt nem szereti a gyerekét, csak akaratos. Annak a felnőttnek nincs hite a gyerekben, nem hiszi, hogy az a gyerek, aki előtte áll, az az igazi gyerek, és minden elképzelés, hogy milyennek kellene lennie, hamis. Sajnos a gyerek nem tud felállni, és azt mondani, hogy ‘na, menj a fenébe, te nem tudod, hogy mit várhatsz el tőlem! Miért nem hiszed el, hogy én a legjobb gyerek vagyok, aki tudok lenni ebben a pillanatban?!’
Te mindig tudtál, tudsz így tekinteni a gyermekeidre?
Eleinte oda kellett figyelnem, mert szokásból úgy akartam velük bánni, ahogy anyám bánt velem. Ki kellett bontakoznom a szokásaimból, szabaddá kellett tegyem magam, hogy valóban szeretni tudjam a gyerekeimet, és úgy lássam őket, ahogy vannak.
Az elvárások, a szuggerálás az élet más területén is fenyeget…
Igen, a hipnózis minden emberi kapcsolatban működik. Nem lehet megszabadulni tőle. Az egyetlen módszer arra, hogy az ember ne legyen meghipnotizálva, az állandó szkepticizmus. Állandóan rá kell kérdezni a másikra: biztos vagy benne? Ez nem megcáfolás, de miért kellene elfogadni fenntartás nélkül mások szavait? Én csak a saját tapasztalatomban bízom, és még akkor is vannak kételyeim, hogy vajon én hogyan interpretálom a saját élményeimet.
A szavak, a nyelv lehet arra is jó, hogy felfedje az igazságot, de arra is, hogy eltakarja azt. A hipnózis legrettenetesebb mellékhatása, hogy eltakarja az igazságot, azaz hazudik.
Mi motivál téged, amikor előadást tartasz, mesélsz vagy írsz?
Amikor engem tanítottak, mindig az volt az érzésem, hogy olyan kérdésekre adtak feleleteket, amik nekem eszembe sem jutottak. Ez érdekes volt, de nem annyira, mintha olyan feleleteket kapok, amik engem éppen akkor érdekelnek. Ha belépek egy terembe, és megérzem a légkört, hogy kik vannak ott, nem egy egoista akaratosságával akarok sziporkázni, hanem megvárom, hogy mit diktál az élet. Rettenetes felelősség, amikor 300-400 ember ül előttem. Ezek az emberek pénzt fizettek, erőfeszítést tettek, hogy eljöjjenek, és akkor el kell gondolkodjam, hogy az én kis egóm mit is tud nekik mondani.
Ha őszinte vagyok, akkor őszinte történeteket kapok vissza. Egy beszélgetésből én is mindig tanulok. R. D. Laing, a skót pszichiáter, akitől a legtöbbet tanultam, azt mondta egyszer, hogy milyen jó lenne, ha a szeretet olyan lenne, mint egy vírus, ha meg tudnánk fertőzni egymást a szeretettel. Ez a járvány még megmenthetné az emberiséget. Hát, én szeretném megfertőzni az embereket!
– Lipovszky Csenge –