Mint szó volt róla, szüleink és nagyszüleink előző fontos kapcsolatai is klán tagok. Ugyanez érvényes a saját előző párkapcsolatainkra is. Miért? – kérdezhetnénk, hiszen nem vérrokonok, esetleg nem is előző jegyesek vagy házastársak. Gondoljuk meg, életben lennénk-e, ha ők nem csináltak volna helyet szüleink, ill. nagyszüleink mellett azzal, hogy bármilyen oknál fogva vagy bármilyen módon kiléptek a kapcsolatból? A válasz valószínűleg az, hogy nem. Ezzel a (ki)lépésükkel járultak hozzá az életünkhöz, és szerezték meg a családunkhoz való odatartozás jogát. És még valamivel: a szakítás lelki fájdalmával. Mivel nagyon sok párkapcsolati és szülő-gyerek zavar hátterében az elődökkel, ill. helycsinálókkal való szolidaritás áll, érdemes ezt a kérdést közelebbről is megvizsgálni.
Minden olyan párkapcsolatban, ahol felmerül, hogy a két ember együtt adja majd tovább az életet, kialakul a kötődés nevű lelki kapocs. A kötődés nem feltétlenül jelenti azt, hogy a két ember szereti egymást, vagy szerelmes egymásba. Ha egy ilyen kötődés bármilyen oknál fogva és bármilyen események keretében megszűnik, az az érzelmi történésektől függetlenül a léleknek fáj – ismerjük a rossz házasságok végét jelentő váláskor a várt megkönnyebbülés helyett átélt mély fájdalmat. Ha a szülőm vagy a nagyszülőm előző kapcsolata átadta valamilyen oknál fogva a helyét annak az embernek, akitől az életem van – például meghal, és ezzel teszi szabaddá a helyet, vagy valamiért nem sikerült megtartania a párját –, azzal ténylegesen hozzájárult ahhoz, hogy én legyek. Mivel egy kötődésből kiszakadni fáj, – akár átéli ezt a lelki fájdalmat valaki, akár nem – ezzel a fájdalommal a helycsináló is fizetett az életemért. Így ő is „hozzánk tartozik”, és jár neki, hogy áldozatát elismerjük, és tisztelettel elfogadjuk. Ezt a tiszteletet és elismerést azonban nagyon gyakran nem kapják meg az elődök – inkább kitörölni szeretnék őket, nemhogy bevenni a sorba. Ilyenkor szolidarit velük az egyik – többnyire velük azonos nemű – gyerek, és úgy érez, ill. viselkedik azonos nemű szülőjével szemben, mintha az előd érzelmeit élné át. A lány mérges, féltékeny, verseng az anyjával, ahol lehet „betart”. „Van még két másik lányom is, de ezzel az eggyel nem bírok”, – hangzik a panasz. Az is lehet, hogy apjával szemben pedig úgy viselkedik ez a kislány, mintha nem is a gyereke, hanem a kis „igazi” társa lenne.(Ugyanilyen dinamika működhet anyák és fiaik között is.) Ő maga sem érti talán, hogy miért nem tud ő olyan jóban lenni a szüleivel, mint a testvérei, vágyna is arra az érzésre, hogy ő a kicsi, de köti a tudattalan szolidaritás. És ez még csak az otthon, az eredeti családban tapasztalható következmény. De majd megnő, és lesz párkapcsolata, ám egy ilyen tudattalan szolidaritással a lelkében az sem megy majd nagyobb zökkenők nélkül.