– Gyere közelebb – hívta a démon, és ő közelebb ment.
– Mi lesz most? – kérdezte.
– Most? – mondta a démon olyan hangon, amely nem hordozott sem szánalmat, sem kéjt, csak rettenetes beletörődést. – Kínvallatás.
– Meddig fog tartani?
– Ez kegyetlenség.
– Az
– Hazudsz.
– Nem én. Ugyanis a következő rész – magyarázta, mielőtt lesújtott a korbáccsal – rosszabb lesz.
– És most mi lesz?
– Most – mondta a démon – kezdődik a valódi szenvedés.
Minden, amit valaha tett és jobb lett volna nem megtennie. Minden hazugság, amit magának vagy másoknak mondott. Minden apró fájdalom és az összes súlyos kín. A démon részletről részletre, milliméterről milliméterre az egészet kihúzta belőle. Elhajtotta a feledékenység takajóját, lemeztelenítette az igazságig, és ez jobban fájt mindennél.
– Mondd, mire gondoltál, amikor kiment az ajtón? – faggatta a démon.
– Arra gonoltam, hogy összetört a szívem.
– Nem – cáfolta meg a démon gyűlölet nélkül -, nem ez járt az eszedben
– Olyan kifejezéstelen tekintettel bámul rá, hogy félre kellett néznie.
– Arra gondoltam, most már sosem tudja meg, hogy lefeküdtem a nővérével.
A démon ízekre szedte az életét, percről percre, pillanatról minden szörnyűséges pillanatra. Száz évig tartott talán, vagy ezerig – abban a szürke szobában övék volt minden idő, ami csak létezett -, és a végéhez közeledve megértette, hogy a démonnak valóban igaza volt, a testi szenvedés sokkal gyengédebb ennél.Aztán véget ért.És amint véget ért, kezdődött előlről. Önismeret, ami az első alkalommal még hiányzott, valahogy mindent még tovább rontott.
Most, amint beszélt, gyűlölte magát. Nem maradt hazugság, sem kibúvó, semmi más, csak a fájdalom és düh.Beszélt. Többé nem könnyezett. És amikor befejezte, ezer évvel később, azért imádkozott, hogy a démon menjen a falhoz és vegyen le egy nyúzókést vagy hüvelykszorítót.
– Újra – mondta a démon.
Sikoltozni kezdett. Sokáig sikoltozott.
Újra – szólt a démon, amikor befejezte, mintha mi sem történt volna.
Olyan volt, akár a hagymahámozás. Ezúttal a saját életén keresztül a következményekről tanult. Megtudta cselekedetei hatását: a tetteket, amiket meggondolatlanul elkövetett; a módokat, ahogy fájdalmat okozott a világban; a sérüléseket, amiket olyan embereknek szerzett, akiket sohasem ismert, vagy akikkel sohasem találkozott. Ez volt a legnehezebb lecke eddig.
– Újra – mondta a démon ezer évvel később.
Lehunyt szemmel, lágyan ringatózva a padlón kuporgott, a parázstartó mellett, és elmondta az élete történetét, újraélve mindent a születésétől a haláláig, semmin sem változtatva, semmit ki nem hagyva, mindennel szembenézve.
Kitárta szívét.Mikor befejezte, csak ült, csukott szemmel várt a hangra – „Újra” -, de semmi nem történ. Kinyitotta a szemét.Lassan felállt. Egyedül volt.
A szoba távoli végén egy ajtó: kinyílt, amikor odanézett.
Egy férfi lépett be. Rémület ült az arcán, és gőg meg büszkeség. Az elegáns ruhát viselő férfi néhány tétova lépést tett a szobában, majd megállt.Amint meglátta bejönni megértette.
– Az idő cseppfolyós errefelé – mondta az újonnan érkezőnek.
— Neil Gaiman: A másik, fordította: Pék László
