Neil Gaiman: A másik

A szoba hosszú volt, a démon a végében állt egy füstölgő parázstartó mellett. Tárgyak sokasága fügött a kőszürke falakon; olyan tárgyak, amiket nem lett volna bölcs vagy megnyugtató közelről szemügyre venni. A plafon alacsony volt, a padló furcsán anyagtalan.

– Gyere közelebb – hívta a démon, és ő közelebb ment. 

A démon csontsovány volt és meztelen. Mély sebhelyek borították, mintha többször megkorbácsolták volna valaha régen. Hiányzott a füle és a nemi szerve. Ajkai vékonyak, aszketikusak, szemei pedig démonszemek, melyek túl sokat láttak és túl messzire mentek, s melyek pillantása alatt egy légynél is jelentéktelenebbnek érezte magát. 

– Mi lesz most? – kérdezte. – Most? – mondta a démon olyan hangon, amely nem hordozott sem szánalmat, sem kéjt, csak rettenetes beletörődést. – Kínvallatás. – Meddig fog tartani?

Erre a démon csak némán megrázta a fejét. Lassan elsétált a fal mellett, szemügyre vette az első felakasztott eszközt, majd sorban a következőket. 

A fal tulsó felén, a bezárt ajtó mellett egy kilencágú drótkötélkorbács függött. A démon leakasztotta háromújjú kezével és tiszteletteljesen tartva visszasétált. A parázstartóra helyezte a drótágakat, és figyelte, ahogy kezdenek áthevülni.

– Ez kegyetlenség. – Az

A korbács vége narancssárgán izzott.

Ahogy a démon felemelte a kezét az első csapáshoz, azt mondta – Idővel még erre a pillanatra is szeretettel fogsz visszaemlékezni.

– Hazudsz. – Nem én. Ugyanis a következő rész – magyarázta, mielőtt lesújtott a korbáccsal – rosszabb lesz.

Aztán a szöges ágak szisszenéssel-csattanással a férfi hátára zuhantak, átszakítva a drága ruhát, égettek és szaggattak, és téptek, ahogy lecsaptak, és ő ezen a helyen nem utoljára, felsikoltott.

A szoba falán kétszáztizenegy eszköz függött, és az idők folyamán mindegyikkel meg kellett ismerkednie.

Végül, amikor Lázárina Lánya, amivel bizalmas viszonyba került, letisztítva visszakerült a fal kétszáztizenegyedik helyére, akkor szétroncsolt ajkain keresztül zihálva kérdezte:

– És most mi lesz? – Most – mondta a démon – kezdődik a valódi szenvedés.

És így történt. Minden, amit valaha tett és jobb lett volna nem megtennie. Minden hazugság, amit magának vagy másoknak mondott. Minden apró fájdalom és az összes súlyos kín. A démon részletről részletre, milliméterről milliméterre az egészet kihúzta belőle. Elhajtotta a feledékenység takajóját, lemeztelenítette az igazságig, és ez jobban fájt mindennél.

– Mondd, mire gondoltál, amikor kiment az ajtón?  – faggatta a démon. – Arra gonoltam, hogy összetört a szívem. – Nem – cáfolta meg a démon gyűlölet nélkül -, nem ez járt az eszedben 

– Olyan kifejezéstelen tekintettel bámul rá, hogy félre kellett néznie.

– Arra gondoltam, most már sosem tudja meg, hogy lefeküdtem a nővérével.

A démon ízekre szedte az életét, percről percre, pillanatról minden szörnyűséges pillanatra. Száz évig tartott talán, vagy ezerig – abban a szürke szobában övék volt minden idő, ami csak létezett -, és a végéhez közeledve megértette, hogy a démonnak valóban igaza volt, a testi szenvedés sokkal gyengédebb ennél.Aztán véget ért.És amint véget ért, kezdődött előlről. Önismeret, ami az első alkalommal még hiányzott, valahogy mindent még tovább rontott. Most, amint beszélt, gyűlölte magát. Nem maradt hazugság, sem kibúvó, semmi más, csak a fájdalom és düh.Beszélt. Többé nem könnyezett. És amikor befejezte, ezer évvel később, azért imádkozott, hogy a démon menjen a falhoz és vegyen le egy nyúzókést vagy hüvelykszorítót.

– Újra – mondta a démon. 

Sikoltozni kezdett. Sokáig sikoltozott.

Újra – szólt a démon, amikor befejezte, mintha mi sem történt volna.

Olyan volt, akár a hagymahámozás. Ezúttal a saját életén keresztül a következményekről tanult. Megtudta cselekedetei hatását: a tetteket, amiket meggondolatlanul elkövetett; a módokat, ahogy fájdalmat okozott a világban; a sérüléseket, amiket olyan embereknek szerzett, akiket sohasem ismert, vagy akikkel sohasem találkozott. Ez volt a legnehezebb lecke eddig.

– Újra – mondta a démon ezer évvel később.

Lehunyt szemmel, lágyan ringatózva a padlón kuporgott, a parázstartó mellett, és elmondta az élete történetét, újraélve mindent a születésétől a haláláig, semmin sem változtatva, semmit ki nem hagyva, mindennel szembenézve. Kitárta szívét.Mikor befejezte, csak ült, csukott szemmel várt a hangra – „Újra” -, de semmi nem történ. Kinyitotta a szemét.Lassan felállt. Egyedül volt. A szoba távoli végén egy ajtó: kinyílt, amikor odanézett. Egy férfi lépett be. Rémület ült az arcán, és gőg meg büszkeség. Az elegáns ruhát viselő férfi néhány tétova lépést tett a szobában, majd megállt.Amint meglátta bejönni megértette.

– Az idő cseppfolyós errefelé – mondta az újonnan érkezőnek.

— Neil Gaiman: A másik, fordította: Pék László