Az eredeti link: http://www.anyulurege.hu/hellinger-csaladfelallitas-erdekessegek#222
A századik majom elmélet
Erről az elméletről olvasható Ken Keyes századik majom című könyve és egy korábbi kiadvány Lyall Watsontól az Életfolyam: a tudattalan biológiája címmel. A két szerző egy 30 évet felölelő, a japán Macaca fuscata majmon végzett tudományos kutatási tervezetet mutat be. A japán Koshima szigetén élő vad kolóniát a kutatók folyamatosan a homokba dobott édesburgonyával látták el. A majmoknak ízlett az édesburgonya, a homokot és a piszkot azonban nem szerették. Az „Imo”-nak nevezett tizennyolc hónapos nőstény megtalálta a megoldást erre a problémára azzal, hogy megmosta a burgonyákat. A fortélyra anyját is megtanította. Játszótársai szintén elsajátították az új módszert, és szüleiknek is megmutatták. Rövidesen az összes fiatal egyed megmosta burgonyáit, de csak a gyermekeiket utánzó felnőttek tanulták meg ezt a viselkedést.
A tudósok 1952 és 1958 között jegyezték fel ezeket az eseményeket.
1958 őszén az ekképpen eljáró majmok száma Koshima szigetén hirtelen megnövekedett,
a számot Dr. Watson mintegy 100 főben határozta meg, és ekkor csaknem az összes, a szigeten élő majom, minden további behatás nélkül, egyszerre csak mosni kezdte a burgonyákat. Ha az esemény kizárólag azon az egy szigeten történt volna meg, alighanem úgy gondolták volna, hogy létezik valamiféle kommunikáció a majmok között, s hozzákezdtek volna ennek felkutatásához.
Ám mindezzel egy időben a környező szigeteken élő majmok szintén mosni kezdték a burgonyákat. Még a japán szárazföldön honos majmok is így cselekedtek. Semmiképpen sem lehetséges tehát, hogy ezek a majmok bármilyen, általunk ismert módon kommunikáltak volna egymással.
Ez volt az első eset, hogy a kutatók ilyesmit figyeltek meg. Feltételezték, hogy léteznie kell valamiféle, ezekre a szigetekre kiterjedő morfogenetikus struktúrának vagy mezőnek, amelyen keresztül a majmok képesek voltak egymással kapcsolatba lépni.
A századik ember
Sok embert gondolkodtatott el „a századik majom” jelensége.
Néhány évvel később egy brit és egy ausztrál kutatócsoport azon tűnődött, hogy vajon az ember is rendelkezik-e a majmokéhoz hasonló hálóval. 1987-ben Sheldrake közreműködésével elvégeztek egy kísérletet.
Készítettek egy fényképet, melyen emberarcok százai szerepeltek. Kicsik, nagyok, arcok a szemekben stb. A képen minden ezekből az arcokból épült fel. Első pillantásra csupán hat-hét arcot lehetett könnyedén felfedezni rajta, rendszerint valakinek meg kellett mutatnia, hogy hol rejtőzik a többi.
Elsőként Ausztráliába vitték a képet, és ott folytattak tanulmányokat a mezővel kapcsolatban. A népesség egy adott spektrumából kiválasztottak bizonyos számú embert, majd mindegyiküknek megmutatták a fotót, meghatározott időt hagyva a megtekintésére. A kiválasztott személy elé tartották a képet, majd feljegyezték, hogy hány arcot tud felfedezni a fényképen. A rendelkezésre álló idő alatt az alanyok általában hat, hét, nyolc, kilenc, esetleg tíz arcot láttak. Kevés ember ismert fel csak ennél többet.
Amikor néhány száz ember szerepelt már statisztikai kimutatás listáján, egy pár kutató átment Angliába, – a föld túlsó oldalára – és a képet bemutatták a BBC egyik kábeltelevíziós állomásán, amely kizárólag Anglia területén sugározza adását. Gondosan megmutattak a képben rejlő minden egyes arcot. Néhány perccel később a többi kutató Ausztráliában új alanyokkal megismételte az eredeti kísérletet. Az emberek hirtelenjében könnyedén fel tudták fedezni az arcok többségét.
Ettől a pillanattól kezdve biztosak voltak abban, hogy létezik valami olyasmi az emberekkel kapcsolatban is, amiről eddig nem volt tudomásunk. Az ausztrál bennszülöttek már hosszú ideje ismerik ezt az „ismeretlen” részünket. Tisztában vannak vele, hogy létezik egy mindannyiunkat összefűző energiamező.
Rupert Sheldrake hasonló kísérletet végzett szintén emberekkel. Azt vizsgálta, hogy mennyi idő alatt tanulják meg olyan emberek a morze ábécét, akik korábban semmit nem tudtak arról. A használatban lévő morze ábécé mellé készített egy olyant is, amelynél a betűkhöz más jeleket rendelt. A vizsgált csoportban az emberek a használatban lévő ábécét lényegesen rövideb idő alatt tanulták meg, mint a kitalált ábécét.
Magunk is megfigyelhettünk olyan eseteket, hogy valaki a bolygó egyik felén feltalált valamilyen bonyolult dolgot, s szinte ugyanabban a pillanatban, ugyanazoktól az alapelvektől és ötletektől vezérelve, másvalaki a Föld túlsó oldalán felfedezte ugyanazt. Mindkét feltaláló azt állíthatta: „Elloptad tőlem. Az én ötletem volt. Én találtam meg először.” Számtalanszor megesett már ez.
Valami kétségkívül összekapcsol valamennyiünket! Nevezhetjük úgy is, hogy morfo-genetikus mező …